Viktor Frankl szerelemfogalmát

Nekem ebben a fejezetben azt tűnt fel, hogy Frankl ezt még a koncentrációs tábor béli tartózkodása előtt, tehát az 1940-es évek elején gondolta, írta így (amit aztán később kiegészített). Ez azon is érződik, hogy a szöveg Frankl akkori szerelmére és kapcsolataira utal. Felmerült bennem a kérdés, vajon mit írna ma, ha látná, mennyire megváltoztak a kapcsolatok, a szexualitás, a szerelem. – Alapvetően nem írna mást – de az aktuális jelenségek kapcsán is kifejtené a véleményét. Érdekes lenne.

 

Frankl – az erkölcsiségen túl – logikusan levezeti, hogy nincs igazi szerelem hűség és állhatatosság nélkül, s ez könnyen belátható. De napjainkban az ilyen történetek inkább kivételnek számítanak. – Persze korábban a házasságok sokszor formálisak voltak, s kívülről úgy látszott, hogy mindhalálig tökéletesen jól működtek – de az egészen biztos, hogy messze nem volt mindegyik boldog! Gyakran előfordult, hogy két ember anyagi okokból volt kénytelen együtt maradni. Már csak azért is, mert a nőknek nem olyan régóta van módjuk arra, hogy önálló életet éljenek „szingliként”.

 

Mi a helyzet az igazi szerelemmel: A és B egymásra találnak, mindketten igazán szeretik a másikat, egymás igazi személyiségének a mélyére látnak, tehát olyannak látják, és akként szeretik a másikat, amilyen az legjobb formájában lehetne. Minden jónak tűnik.

 

Az évek azonban telnek, és az emberek szükségszerűen megváltoznak – és nemcsak jó, hanem rossz irányba is. Az ember állandóan dönteni kénytelen – és hozhat rossz döntéseket is. Tegyük fel, hogy B számára egyre inkább a birtoklás lesz a fontos, az anyagi javakat helyezi előtérbe, és sikeres is lesz ezen a téren, amire csinos, fiatal nők/férfiak bátorítással reagálnak – B pedig azt mondja magában: miért is ne? És házasságon kívüli kapcsolatokba bonyolódik.

 

Ilyenkor mi történik a szerelemmel? Egyszerűen elillant az az igaz szerelem, amit B kezdetben érzett? Bár tartósnak, öröknek gondolta, személyisége olyan irányba fejlődött, amely eltávolította ettől?

 

Mi van A-val? Az ő szerelme állhatatos marad? Hiszen B megváltozott, messze eltávolodott attól a legjobb formájától, amelyet A annak idején meglátott benne. A mostani viselkedése tulajdonképpen visszataszító. Felülvizsgálja az iránta érzett szerelmét, mert B más emberré lett? Akkor a szerelem mégsem bizonyult tartósnak.

 

Nagyon sok A és B él körülöttünk. Előfordul, hogy csúfos kudarcot vallanak, olykor megbékélnek egymással, legtöbbször azonban elválnak az útjaik. Ennek sok változatát látom ismerőseim körében. Tévedés lenne azt feltételezni, hogy az ilyen párok nem igazán szerették egymást.

Nem lehet ezt visszamenőleg olyan egyszerűen kijelenteni: együtt maradtak, tehát igazán szerették egymást, elváltak, tehát volt ugyan közöttük érzelmi kötődés, testi vonzódás, igazi mély szerelem azonban nem.

 

Miért ér véget az olyan szerelem, amely egykor igazi, komoly, őszinte érzés volt, amely olyannak látta a másikat, amilyennek Isten elgondolta őt?

 

Vagy pedig így kell gondolkodnunk: két egymást szerető embernek nap mint nap fel kell tennie a kérdést, szeretik-e egymást; egzisztenciális találkozásukat minden nap meg kell újítaniuk – és ez azt jelentené, hogy az a szerelem, amely nem újul meg … elhal. Vagy?

 

Vagy pedig Frankl csodálatos szavakkal egy olyan ideális állapotot ábrázol, amely tulajdonképpen méltó lenne az emberhez – amely azonban olyan, mint a távoli csillag, amelyhez igazodnunk kell, de amelyet soha nem érhetünk el?

 

Vagy valóban szeretünk – de aztán hagyjuk magunkat eltéríteni, és a birtoklás csapdájába esünk. És aztán egy jól sikerült nyaralás, egy jó könyv, szeminárium vagy párterápia segítségévek újra rátalálunk a szerelemhez vezető útra. Lehetséges, hogy a szerelem ilyen hullámzó mozgást mutat?

 

Van még valami, ami ebben a fejezetben elgondolkodtat. „A pszichoszexuális érés” címszó alatt van egy lábjegyzet, amelyben ez olvasható: „Amilyen kevéssé és ritkán képes az átlagember az igazi szerelemre, olyan kevéssé és ritkán éri el az érett szerelmi élet legmagasabb fokát.” De a „magas cél” létezik.

 

Nos, ez nagyon merész megfogalmazás, messzemenően lebecsüli az „átlagembert”.

 

Azt gondolom, hogy minden „átlagember” képes az igaz szerelemre – hacsak nem neurotikus, szélsőségesen önző vagy hasonló. Egyébként Frankl egész koncepciója nem állná meg a helyét – miért lenne egy olyan életforma a legmegfelelőbb minden ember számára, amelyre csak néhányan képesek? Meglehetősen elitistának hangzik, ha az átlagembert (azaz a többséget) mindenestől ennyire lebecsüljük.

 

Ön személyesen is jól ismerte Franklt – valóban így gondolta?

 

A szerelem az öntranszcendencia aktusa – ami igazán emberré teszi az embert – hogy’ lehet, hogy az „átlagember”” nem tudja ezt elérni?

 

Nézzük most Elisabeth Lukas gondolatait a „Frankl szerelemfogalma” téma kapcsán.

 

Viktor E. Frankl az „Orvosi lelkigondozás” című könyvében meghatóan írja le a két ember közötti „igaz szerelmet”, amit megkülönböztet a csak erotikus, szexuális kapcsolattól. Az igazi szerelemhez hozzátartozik a tartósság – Frankl így élt több mint ötven évig tartó házasságban.

 

Ha azonban ma szemügyre vesszük a körülöttünk élő emberek párkapcsolatait, felmerül a kérdés, hogy igényes szerelemfelfogásával nem inkább egy irányadó ideált vázolt-e fel, semmint egy valóban elérhető célt. Könyvében ő maga is elismerte, hogy az átlagember ritkán jut el a szerelmi élet legmagasabb fokára. Mivel Frankl egyébként sokra becsülte az utca emberének – tehát az átlagember – „józan paraszti eszét” és érzéseit, ez utóbbi megítélés kissé pesszimistán hangzik. Vajon valóban ilyen nagy-e a szakadék Frankl szerelemeszménye és a realitás között, és tudatában volt-e ennek Frankl?

 

Kár, hogy már nem kérdezhetjük meg tőle. Élte utolsó éveiben megjelentetett írásaiból azonban kiderül, hogy Frankl nem mondott le a modern partnerkapcsolatok gyakorlatának „ideáljáról”. Ő volt az, aki a specifikusan humán dimenziót, az ember szellemiségét kutatta, és azt rendkívül következetesen végiggondolta. A szellemiséghez az értékek megbecsülése is hozzátartozik, az, hogy észrevesszük a másik ember értékeit minden birtoklási vágy nélkül. A tyúk, amikor útnak indul, mindent, ami az útjába kerül, a hasznossága alapján vizsgál meg, ebben az esetben annak alapján, hogy ehető-e. Ha egy ragyogó gyémántot gördítenénk a lába elé, nem sok figyelemre méltatná, hiszen számára használhatatlan. Számra a szépség, ráadásul „az önmagáért való” szépség semmit sem mond.

 

Egy olyan szellemi lényt azonban, mint az ember, megszólít a szépség. Valószínűleg letérdel, hogy elragadtatottan megcsodálja a gyémánt szépségét. Természetéből adódóan a „tyúkot” is magában hordozza. Ó, igen, a gyémánt nemcsak szép, hanem használható is, hiszen pénzzé lehet tenni. És az ember mohón nyúl a gyémántért…

 

Annak a kutatónak, aki az emberben rejlő szellemi szikrát akarta kiemelni, azt a bámulatos, az emberben eredendően adott képességet, hogy örülni tud a tiszta szépségnek, ki kellett azt hámoznia „az emberben élő tyúk” tollazatából, el kellett különítenie a vágyak, a haszonlesés, az önző számítgatások zűrzavarától, és meg is kellett azt jelenítenie, hogy egyáltalán tudatossá válhasson. Hiszen csak szikra, és ha senki sem szítja fel, olyan parányivá zsugorodhat, hogy könnyen szem elől téveszthetjük. Akkor aztán az emberlétről alkotott elmélet is csak a „tyúk színvonalát” látja meg.

 

Minden bizonnyal hasonló a helyzet Frankl szerelemfogalmával is. A szerelmet úgy határozza meg, mint a szeretett ember legmélyebb értékeinek meglátását. A bennünk rejlő állati eredet természetesen mást akar. Előnyöket, gyengédséget, szexuális kielégülést. Valamit kapni akar a szeretett embertől. Vár valamit tőle. Nagyszerű, ha mindez harmonikus egységgé egészíti ki egymást, és a másik ember értékei a szürke hétköznapokon is átcsillannak. De hát a gyémántot nem lehet megenni. Azaz: ha a partner már nem nyújt előnyöket, ha már nem gyengéd, nem tesz eleget annak, amit elvárunk tőle, sőt visszataszítóan viselkedik, ami előfordulhat, akkor értékes voltát is egyre kevésbé látjuk.

 

Partnerének különösen akkor esik egyre inkább nehezére, hogy továbbra is értékesnek lássa, ha valaki (már) nem valósítja meg a benne rejlő értékeket. Ezzel egy időben az igazi szerelem is elmúlik, holott a tartósság a lényegéhez tartozna, hiszen a kezdetben szeretett ember értékeit is tartósnak hittük. A gyémánt gyémánt marad. Csakhogy ki az, aki képes gyönyörködni egy darab piszkos gyémántban?

 

A helyzet az: az ember szellemisége egyetlen szikra egy hamutengerben. Ezért ritka az embernek az a képessége, hogy igazán és önfeledten szeressen. Mégis legyünk hálásak ezért a szikráért: a „tyúkok” feje fölé emel bennünket az ég irányába, a lezuhanókat is beleértve. És legyünk hálásak azért, hogy volt valaki, aki olyan kitartóan figyelmeztetett bennünket erre a szikrára, mint Viktor E. Frankl. Álmodozó lett volna? Idealista? Nem hiszem. Sokkal inkább azt gondolom, hogy olyan anyagiságra hívta fel a figyelmünket, amely magába foglalja a valóságot, ugyanakkor a jövő távoli horizontján nyitva marad az út egy jobb emberiség felé, ahol a szikra – ezt reméljük – fényesebben ragyog, mint napjainkban.

 

Elisabeth Lukas 2014. február