Rövid bevezető a logoterápiába

Bernd Ahrendt az általános üzemgazdaságtan professzora, mindenekelőtt a humán erőforrás menedzselésének tanára a hannoveri Hochschule für Oekonomie & Management (FOM) főiskolán. 2018-ban Bécsbe utazott, hogy interjút készítsen Elisabeth Lukas-szal. Annak érdekében, hogy az olvasót bevezethessük a logoterápia alapjaiba, Bernd Ahrendt beleegyezett, hogy interjújából részleteket közöljünk.

Ahrendt: Professzor asszony, össze tudná foglalni röviden a logoterápia lényegét?

Lukas: Az 1905-ös születésű Viktor Emil Frankl fiatal orvosként két olyan kérdés kutatásával kezdte a pályáját, amelyek kezdő pszichiáterként különösen foglalkoztatták. Az első kérdés így hangzott: „Mi teszi az embert emberré? Létezik valamilyen specifikusan humán jellemző?” A második kérdés pedig: „Mi őrzi meg az embert lelki egészségben, illetve mi gyógyítja meg, ha megbetegszik?” Frankl idejében különösen a második kérdés tanúskodott újító szellemről. Mert a lélekgyógyászat akkori kiemelkedő személyiségeit kizárólag a megbetegedés okai érdekelték, és azzal nem foglalkoztak, hogy mi a gyógyulás magyarázata.
Első kérdésére választ keresve Frankl nyomára bukkant az ember „szellemiségének”, amelyet az ember „harmadik dimenziójának” nevezett. Gondoljunk arra, hogy akkoriban az elfogadott filozófiára alapozottan csak testről (= első dimenzió) és lélekről (= második dimenzió) volt szó, és a pszichológiában mint fiatal tudományágban a hagyományos lélekfogalomra egyszerűen a „psziché” szó volt használatos. A psziché az ember kognitív képességeit és érzelmeit foglalta magába. Ezzel azonban minden specifikusan humán tulajdonság kirekesztődött, hiszen érzelmekkel és értelemmel (bizonyos fokig) az állatok is rendelkeznek. Ha valami eredendően emberit akarunk felmutatni, el kell jutnunk ahhoz a szellemi dimenzióhoz, amelyből Frankl olyan jelenségeket eredeztetett, mint (potenciális) akaratszabadságunk és felelősségérzetünk, etikai és művészi érzékünk vagy értelemkeresésünk és egy végső értelem (Isten?) iránti vágyunk. Ezek a jelenségek túllépnek az állat szintjén, mint ahogyan – modern korunkban – az intelligens számítógépek és robotok szintjén is.
Második kérdésének megválaszolása közben Frankl felfedezte, hogy az ember (testi) lelki stabilitása szempontjából milyen nagy jelentősége van az értelmes élet lehetőségének. Annak, hogy látunk-e értelmet a további életünkben, különösen akkor van nagy jelentősége, ha komolyra fordulnak a dolgok. De a jómódban élt élet is veszít kellemességéből, ha nélkülözi az értelmes célokat. Ezekre az úttörő felismerésekre támaszkodva alapította Frankl „értelemközpontú pszichoterápiáját”, amelyet „logoterápiának” nevezett, és amely „a szellemiből kiinduló és a szellemire irányuló pszichoterápiaként” értelmezhető.

Ahrendt: Mi az, amit kutatásai során Franklnak sikerült igazolnia?

Lukas: A múlt század harmincas éveiben Frankl a bécsi „Am Steinhof” pszichiátriai intézetben dolgozott. Ott volt alkalma arra, hogy nagyon beteg és súlyosan depressziós páciensek százaival beszélgethessen. Többek között tudomást szerzett gyerekkori szenvedéseikről, csalódásaikról, lelki sérüléseikről. És akkor az az ötlete támadt, hogy elvégez egy kontrollvizsgálatot, amelynek során számos egészséges személyt (orvosokat, ápolónőket, egyetemistákat…) kérdezett ki, és mit tapasztalt: ezeknek a lelkileg „normális”, átlagos embereknek az esetében, akik teljesítették foglalkozásuk követelményeit, és mindennapjaikban kifogástalanul helytálltak, ugyanolyan sok traumát, csalódást és sérülést talált a múltjukban, mint a pácienseinél. Ennek köszönhetően vetette el Sigmund Freud traumaelméletét. Felismerte, hogy bár vannak az életben patogén, azaz megbetegítő tényezők, de azzal párhuzamosan protektív, tehát védőfaktorok is. Felfedezte, hogy megfelelő mennyiségű védőfaktor esetén a megbetegítő tényezők veszítenek a veszélyességükből. Ma már senki sem vitatja ezt a felismerést. Az általános orvoslás tapasztalataiból tudjuk, hogy például fertőzést akkor kap el valaki, ha gyenge az immunrendszere, illetve fordítva: kevés kárt okoz a járvány, ha megfelelő a szervezet ellenálló képessége. Ami a lelki betegségeket illeti, a leghatásosabb védőfaktornak az bizonyul, ha az embernek lehetősége van értelem beteljesítésére. Frankl ebből arra következtetett, hogy az értelemtalálás és –beteljesítés hozzájárul a lelki gyógyulás folyamatához. Nagy számban dokumentált kóresetekkel támasztotta alá, hogy ez valóban működik.
Még valamit hozzáfűznék: a modern rezilenciakutatás száz százalékig igazolta Frankl felismeréseit. Mindazok a keljfeljancsik, akik egy őket sújtó komoly sorscsapás után újra talpra tudnak állni, úgy tudják ezt megtenni, ha szemük előtt lebeg egy olyan értelmes cél, amire igent mondanak. Elsősorban nem az átélt szenvedésre tekintenek vissza, hanem a jelenben élnek, amelyet a jövő megvalósítható értékeit szem előtt tartva igyekeznek a lehető legjobban alakítani. Ily módon menekítik ki magukat az elszenvedett trauma ártalmas légköréből (majdnem úgy, ahogyan Münchhausen saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból).

Ahrendt: De akkor hogy’ lehet, hogy oly sok ember megreked a saját maga által is negatívnak tartott múltjában?

Lukas: Ennek több magyarázata van. Panaszkodni egyszerűbb, mint javítani valamin, vádaskodni könnyebb, mint kezdeményezni valami jót és így tovább. A hagyományos pszichoanalitikus gondolkodás sem teljesen ártatlan ebben a meddő „múltban kutakodásban”, hiszen a „múltban vájkálást” helyezte előtérbe. De nem szeretném ezt felróni neki, hiszen a pszichoterápia rendkívül fiatal tudományág, éppen most százhúsz éves. Minden fejlődési folyamat bejárja a próbálkozás – tévedés útját, így volt ez ebben az esetben is. Egymás után fejlesztették ki a különböző terápiás eljárásokat mindig tanulva az előző hibáiból, és megtapasztalva, hogy min kell javítani. Frankl is a fontos „javítók” közé tartozott. Időközben nem bizonyult helyesnek az a pszichoanalitikus feltevés, amely szerint egy lelki betegség okainak feltárása megszüntetné magát a betegséget. A feltáró stratégiák nem állták meg a helyüket, nem beszélve arról, hogy többnyire bizonyíthatatlan találgatások is terhelték.

Ahrendt: Nem arról lehet-e szó, hogy adott körülmények között többnyire nem csak egyetlen ok van, amely lelki megbetegedéshez vezet, illetve vezethet?

Lukas: Azon fejlődés során, amelyen a neurobiológia és a neuropszichológia Freud kora óta átment, bebizonyosodott, hogy a betegség okai rendkívüli mértékben összefonódnak egymással. A génkutatás arra irányította a figyelmünket, hogy a lelki beállítódás nagyobb mértékben vezethető vissza öröklött hajlamokra, mint ahogyan azt korábban feltételeztük. Nemcsak szőke hajat és kék szemet öröklünk, hanem olyan jellembéli tulajdonságokat is, mint a függőségi hajlamot vagy a hisztérikus vagy a melankolikus viselkedésre való hajlamot. Ami nem azt jelenti, hogy bizonyos betegségek óhatatlanul kifejlődnek bennünk, hanem csak azt, hogy bizonyos hajlamok megléte esetén óvatosnak kell lennünk. Ezek az endogén (öröklött) beállítódások aztán exogén (kívülről jövő) befolyásokkal keverednek, de semmi esetre sem csupán a szülőktől vagy a nevelőktől származókkal. Jelentős a média hatása, és a társadalomra éppen jellemző irányultságot sem szabad lebecsülni.
De mindez együttvéve sem perdöntő. Mert bárhogy is keveredjék ez a sokféle hatás, társul még hozzá az ember önalakító képessége, amelynek a személy végleges kialakulása köszönhető. Már a gyerekek is saját személyiséggel rendelkeznek, és egyedi döntéseket hoznak. Bár a szellemi dimenzió ezeknél a kis embereknél részben még „alszik”, illetve még nem fejlődött ki egészen, mégis átcsillan a pszichofizikumon, és közrejátszik abban, hogy mivé válik majd a gyermek. A gyerek nem pusztán a szülei nevelésének terméke. Mint ahogyan a felnőttek sem pusztán múltbéli körülményeik áldozatai.

Ahrendt: Ez tehát azt jelenti, hogy mindenkinek határozott befolyása van a saját életére. Már gyerekként is, felnőttként pedig különösen.

Lukas: Így van. Olyan ez, mint az építőmester esetében (hogy Frankl egyik ismert metaforájára utaljunk). Az öröklött hajlamok és a különböző környezeti befolyások jelentik a rendelkezésünkre álló építőanyagot. Ennek elosztása sajnos nem igazságos. Vannak, akik fantasztikus, kiváló minőségű építőanyagot kapnak: szeretetteljes szülőket, egészséges testet, békés országban élhetnek… Másoknak silány építőanyaggal kell beérniük: aszociális környezetbe születnek, szegénységet vagy háborús viszályokat kell elviselniük. Ekkor azonban csatlakozik a „harmadik dimenzió”: az építőmester maga dönt az építőanyag felhasználásáról. És mit látunk: van olyan építőmester, aki a legcsodálatosabb márványtömböket kapta (például bámulatos zenei tehetséget vagy a felebaráti szeretet ragyogó példáját), és megmunkálatlanul hagyja a márványt, engedi, hogy veszendőbe menjen. Más építőmester, akinek csak jelentéktelen, könnyen porladó homokkő jutott (mint például alacsony születési súly, hiányos iskolai oktatás és hasonló), meghitt otthont vagy egy út menti kedves kápolnát épít belőle. „Az ember az az élőlény, aki mindig dönt”, mondta Frankl. „És mi az, amit eldönt? Hogy mi lesz belőle a következő pillanatban.”

Ahrendt: Említette az értelem fogalmát, aminek Frankl koncepciójában fontos szerepe van. Kifejtené ezt bővebben?

Lukas: Először is elkülöníteném egymástól az értelem és az érték fogalmát. Az értékek „értelem-univerzáliák”. Ezzel szemben az értelem egyedi. Ami azt jelenti, hogy „a pillanat értelme”, ahogyan Frankl nevezte, minden esetben egy bizonyos személyhez kötődik egy adott élethelyzetben. Az a legjobb lehetőség (minden érintett számára), amit az a bizonyos személy abban az adott helyzetben megvalósíthat. Amire úgymond „felszólíttatott”. Hadd szemléltessem ezt, Professzor úr, kettőnk konkrét esetével: számomra az a pillanat értelme, hogy olyan jól válaszoljam meg a kérdéseit, amennyire csak tudom. Ezzel szemben ha például azt mondanám: „Tisztelt Professzor úr, ma olyan kellemes idő van, ezért okos dolognak tartanám, ha tennénk egy sétát”, akkor ön így válaszolna: „Nem, Professzor asszony, ez most nem lenne értelmes cselekedet. Azért utaztam ide Németországból, hogy interjút készítsek önnel, amibe a beleegyezését adta. Ezért most annak van értelme, hogy itt maradjon, és folytassa velem a beszélgetést!” A példa azt mutatja: egy kellemes időben tett kedélyes sétának megvan a maga értéke – de ebben a pillanatban számomra nem ez az érték „van soron”. Nem ez következik a megvalósítás sorrendjében. Később, a délután folyamán, ha elköszöntünk egymástól, minden további nélkül lehet annak értelme, hogy ne az asztalomnál üljek, hanem lefekvés előtt még mozogjak egy kicsit.
A pillanat értelme személytől függően más és más. Ha búcsút vesz tőlem, önre valami más fog várni, mint rám. Tehát: az értelem mindig adott, és mindig változik. Amíg tudatunknál vagyunk, mindegy, hogy milyen helyzetben, mindig van számunkra megvalósítható értelem. Könnyebben felfedezik „a pillanat éppen adott értelmét” azok az emberek, akiknek gazdag az értékrendjük, tehát sok megvalósítható értéket látnak maguk előtt, mert mindig van „soron következő” érték. Arra azonban ügyelniük kell, hogy a többi értéket „várólistára tegyék”, és ne engedjék, hogy azok nyomást gyakoroljanak rájuk. És a sok teendő közepette ne felejtsék el, hogy pihenésre is szükségük van, mert a saját regenerálódásuk is a fontos értékek közé tartozik.

Ahrendt: Beszéljünk a Frankl által kidolgozott három értékkategóriáról.

Lukas: Frankl szerint az értelem megtalálásának három fő útja van; megkülönböztet alkotói, élmény- és beállítódási értékeket. Az alkotói és élményértékeket mindenki ismeri. Ezek képeznek hidat az ember és a világ között. Alkotással az ember valami újat hoz létre a világban. Egy nő például köt egy pulóvert. Ezt a „világnak” ajándékozza, és örül, ha illik a megajándékozottra. Az élményértékek fordított utat járnak be, ott a világból indul ki valami örömteljes; mi vagyunk azok, akiket a „világ” úgymond megajándékoz. Mindenesetre ennek van egy előfeltétele: nyitottan kell fogadnunk az ajándékot, és tudnunk kell becsülni az értékét. A természetjárás például csak annak szép élmény, akinek van érzéke a természet szépségéhez. Aki csak sóhajtozva és nyavalyogva vonszolja magát, és semmit sem vesz észre a körülötte viruló szépségből, az megfosztja magát az élményértéktől.
És most beszéljünk a beállítódási értékekről. Frankl számára ezek voltak a legmagasabb szintű értékek, amelyeket az ember megvalósíthat, mert ezek teljesíthetők a legnehezebben. Nem örömmel fonódnak össze (mint az alkotói vagy élményértékek), hanem fájdalommal, mert akkor állítanak bennünket választás elé – és igazán csak akkor –, ha valami szerencsétlenség ér bennünket, ha füstbe mentek a reményeink, ha áthághatatlan határokba ütközünk. Ha lehetőségünk van arra, hogy ilyen esetekben tegyünk valamit a kilátástalannak tűnő helyzet javítása érdekében (ha van még megvalósítható alkotói érték), akkor természetesen a cselekvés élvez elsőbbséget, annak van prioritása. Ha például valaki elveszítette a munkahelyét, annak van értelme, hogy keressen egy újat. Ha azonban már semmit sem lehet tenni a szerencsétlenség megszüntetése érdekében, ha tehát megváltoztathatatlan szenvedéssel kerülünk szembe, például elveszítünk egy szeretett embert, akkor az válik fontossá, ahogyan ezt a szenvedést viseljük. Különbözőképpen viszonyulhatunk hozzá. Dühönghetünk, üvöltve hadakozhatunk a sorssal, tompa kétségbeesésbe süllyedhetünk, de hősies elfogadással is reagálhatunk, és ezzel elismerésre méltó beállítódást (= beállítódási értéket) valósíthatunk meg. Ennek értéke abszolút fölérendeltséget élvez. Ha például valaki így gondolkodik: „Sok jót kaptam az élettől. Éveken át egy szeretett személy kísért az utamon, és ezért hálás vagyok akkor is, ha most egyedül kell élnem. A szeretet nem szűnik meg a halállal, a szívemben tovább él…”, akkor ez még a gyász ellenére is csodálatos beállítódás.
A beállítódási értékek jelentősége különösen akkor szembeötlő, ha tudjuk: biológiai törvényszerűségnek köszönhetően a frusztráció automatikusan agressziót vált ki. Pszichofizikai – állati szinten ugyanis az agresszió nem más, mint kiáradó erő. Ha például egy állatot egy másik állat üldöz, akkor az biológiai értelemben olyan frusztráció, amelynek következtében az állat „agresszív lesz”, tehát hormontermelődés hatására megkapja azt az erőt, amire a túléléshez vagy a meneküléshez szüksége van. Az ember esetében a frusztráció rendszerint a lélekre gyakorol nyomást, ami az embert is „agresszívvá teszi”, az állattal ellentétben azonban az ember megválaszthatja, hogy mire használja ezt az erőtöbbletet. Harcolhat, menekülhet is, sőt még magának is árthat (amit az állatok nem tesznek), vagy az így nyert energiát nemes beállítódásra is fordíthatja – akkor, amikor már sem a harcnak, sem a menekülésnek nincs értelme.

Ahrendt: De az ember mégis érzi a dühöt, a mérhetetlen haragot.

Lukas: Igen, ez így van. Ezért sok ember enged a kísértésnek, hogy „valahol” levezesse a dühét, „valakin” kitombolja magát. Úgy tesznek, mint a tigris a cirkuszban, aki megtámadja az idomárt, ha fáj a foga. Az idomárt, aki nem tehet a tigris fogfájásáról! Szaknyelven szólva ezt „átvitelnek” nevezzük (amikor az ember az agresszivitását nem a megfelelő személyre „viszi át”). Csakhogy az ember több, mint egy tigris, ezért az emberi társadalomban ezek az átvitelek etikátlan cselekedetnek számítanak. Nem sokat segít egy férfin, akit felbosszantott a főnöke, ha este hazatérve belerúg a kutyába, és üvölt a feleségével, tehát ártatlanokon vezeti le a dühét. Csak szaporítja a szenvedést a világban, de a saját problémáját ezzel nem oldja meg. Sokkal jobb lenne, ha bátran szembenézne a főnökével támadt konfliktussal (= alkotói értéket valósítana meg), például úgy, hogy tisztázó beszélgetést kezdeményez, munkahelyet vált, vagy hasonló megoldást keres, vagy – ha más lehetősége nincs – megpróbál pozitívan viszonyulni a helyzethez, például azt mondja magának: végül is van munkahelye, ami remek, gondoskodni tud a családjáról, ami szintén nagyszerű, majd megtanul bánni a főnöke sértő viselkedésével, és elviseli anélkül, hogy engedné magát kihozni a sodrából. Kifejleszthetne magában egy ilyen figyelemre méltó beállítódást is.

Ahrendt: Ön meglehetősen sokat követel az emberektől: egyfelől egy olyan önreflexiót, amellyel képesek felismerni a helyzetet, másfelől azt, hogy elviseljék a szenvedést.

Lukas: Nem én követelem, hanem a logosz. Ez az egyetlen útja a fájdalommal és a bánattal való bánásmódnak, minden más csak megsokszorozza azt, és nekünk az emberiség nagy családjában erre van a legkevésbé szükségünk.
Valamit szeretnék még hozzátenni: nem azok az igazi hősök, akik kőbe vésett emlékműveken pompáznak, mert országokat hódítottak meg, vagy csatákat nyertek. Valójában az igazi hősök gyakran igen egyszerű emberek. És sokkal többen vannak, mint ahogyan azt ön, Professzor úr gondolja. Sokan vannak olyanok, akik a szívükre hallgatva engedik, hogy megszakadjon a szenvedés láncolata, csak fel kell ismerni őket, és méltányolni kell a teljesítményüket. Tegyük fel, hogy egy nő kórházban fekszik, és éjszaka nem tud aludni, mert annyira fáj a sebe. Reggel belép a szobájába egy ápolónő, akinek az asszony mosolyogva kíván jó reggelt. Mi történt? A beteg nő mögött szörnyű éjszaka van, de összeszedi magát annyira, hogy barátságosan köszöntse a másikat. Valami rosszat kapott, és jót adott tovább. Ez a hősiesség! És ennek lehetősége minden emberben benne van, nem kell feltétlenül a gonoszságnak állandósulnia. Nem lehetetlen, hogy a megtapasztalt rosszra szeretetteljesen reagáljunk – a logosz pontosan ezt kéri tőlünk.

Ahrendt: Ezek szerint van valami feljebbvaló, ami felszólít bennünket erre? Felszólít arra, hogy szeretetteljesen cselekedjünk a világban?

Lukas: Mindegy, hogyan nevezi ezt a titokzatos „feljebbvalót”. Tény, hogy nem az ember mindennek a létrehozója. Nem mi vagyunk az értelem „létrehozói”. Mi csak alázattal kereshetjük az értelmet, megtalálhatjuk és követhetjük, de el is vethetjük, üzenetét azonban nem torzíthatjuk kedvünk szerint. Frankl ezt tömören így foglalta össze: nem az a fontos, hogy mi mit várunk az élettől, hanem az, amit az élet vár el tőlünk. Többnyire érezzük, mi az elvárás velünk szemben. Ha megy az utcán, és egy idős ember elesik ön előtt a járdán, akkor ön érzi, hogy most mit vár el öntől az élet. Természetesen azt is megteheti, hogy közömbösen elmegy az elesett mellett. Az értelem nem kényszeríti önt semmire, de észrevehetően arra kéri, hogy álljon meg, és segítse fel az elesettet.

Ahrendt: Nem azok az erkölcsi elvek szólítanak fel erre, amelyeket belém neveltek?

Lukas: Azok is, de nem kizárólag. Ön nemcsak a nevelés révén kapott különböző útmutatásokat, hanem ember volta révén is. Magunkban hordunk egy „értelemszervet” (= a lelkiismeretünket). Számos tanulmány alátámasztja, hogy az ember képes könnyedén félredobni a gyermekkorában belénevelt szabályokat. Olyan személyek, akiket szigorú erkölcsi nézetek szellemében neveltek, levetik azokat magukról, és tiltott szórakozásokban tobzódnak. Mások bravúrosan kitörnek az otthoni bűnöző életmódból. Mint ahogyan már szóltunk róla, „az építőmester” (= a szellemi személy) szakadatlanul munkálkodik, mindegy, hogy milyen „építőanyag” áll a rendelkezésére. Embernek lenni azt jelenti, hogy van bennünk egy olyan instancia, amely érzékeli a logosz felhívását. Embernek lenni azonban azt is jelenti, hogy hatalmunkban áll dönteni arról, hogy ezt a felszólítást figyelmen kívül hagyjuk, vagy életünk vezérmotívumává választjuk.

Ahrendt: De hol lehet ezt megtanulni? Hol tanulom meg meghallani ezt a hangot, és honnan fogom tudni, hogy mire szólíttattam föl egy adott helyzetben? Mi az az értelemteljes cselekedet, amelyet most kell megtennem? Amikor úgy alakulnak a körülmények, hogy nem én vagyok a középpontban, hanem valami más, illetve mások?

Lukas: Igaza van, az értelem felől nézve nem az én áll a szellemi megfontolások középpontjában. Az önzés és az önzetlenség mégsem válik el olyan élesen egymástól. Ha valaki el akarja magát kötelezni mások érdekében, meg kell őriznie az erőnlétét. Nem cselekszik értelmesen az, aki túlhajszolja magát, aminek következtében kiborul. Ennek akkor sincs értelme, ha ezt mások érdekében teszi. Szolgálata fokozatosan veszít a minőségéből, ő maga pedig a kompetenciájából. Ismerjük ennek az ellenkezőjét is. Aki csak saját magával, saját jóllétével van elfoglalva, olyan egzisztenciális üresjáratot alakít ki a maga számára, aminek következtében elveszíti az életörömét. Hamarosan minden untatja, mert ő már senkinek sincs a hasznára, nem jó semmire. Pontosan az értelem az, ami felügyeli azt az egyensúlyt, hogy miközben jelen vagyunk mások vagy egy ügy számára, saját létünk csiszolásáról sem feledkezünk meg, hogy „fényesen ragyoghasson”. Az értelem minden olyan érintett számára értelem, akiket közös élethelyzet kapcsol egymáshoz.

Ahrendt: Ez tehát azt jelenti, hogy az embernek kellőképpen érzékenynek kell lennie a mindenkori értelem felismerésére. Ami azt is jelenti, hogy olykor kénytelenek vagyunk nemet mondani mások kívánságára, ami kívülről nézve kíméletlenségnek tűnhet.

Lukas: Ne veszítse el a bizalmát, Professzor úr! Nekünk, embereknek biztos érzékünk van az értelem és az értékek felismeréséhez. A minduntalan visszatérő gondot nem a helyes felismerése, hanem annak megvalósítása szokta okozni.

Ahrendt: De honnan kapjuk a bizodalmat? És mit tegyen az, akibe a szülei nem plántálták bele az ősbizalmat?

Lukas: Álljunk meg egy pillanatra! Ki állítja, hogy a szülők hozzák létre gyermekeikben az ősbizalmat? Természetesen fontos, és a jövő szempontjából is nagy jelentősége van, hogy a szülők „oltalmazott fészket” biztosítsanak a gyermekeiknek. Kétségtelen, hogy azok a felnőttek, akik annak idején kellő mértékben megtapasztalták a „fészek melegét”, könnyebben megbíznak az embertársaikban, mint azok, akik nélkülözték a szülői gondoskodást. Az ősbizalom azonban olyan, csak az emberre jellemző jelenség, amely feltétel nélkül hozzátartozik az ember lényéhez. A rossz tapasztalatok megingathatják, de teljesen nem tudják kioltani. Egy szikrája mindig bennünk izzik…, ezért az ősbizalom újra feléleszthető vagy terápiás segítséggel vagy önerőből.

Ahrendt: Mégis előfordulhat, hogy találkozom valakivel, aki azt állítja magáról, hogy benne nincs ősbizalom…

Lukas: Akkor téved. Vagy állítását kifogásként használja. Vannak például olyanok, akik a bíróság előtt azzal védekeznek, hogy az általuk elkövetett bűncselekmény koragyermekkori elhanyagoltságra vezethető vissza. Ezt ugyan lehet „enyhítő körülménynek” tekinteni, de csak bizonyos fenntartással. Az ember nem beprogramozott készülék. Szabadság és ősbizalom, lelkiismeret és felelősségérzet olyan elidegeníthetetlen javaink, amelyeket a „szellemmel együtt leheltek belénk”, hogy a bibliai kifejezést használjuk. Ez képessé tesz bennünket arra, hogy akkor sem kell meghátrálnunk, ha kezdéskor „rossz lapokat osztottak nekünk”. A statisztikai adatok inkább alátámasztják, nem pedig cáfolják ezt a tézist. Igaz, a kisiklás veszélye növekszik azok esetében, akiknek kedvezőtlen az előtörténetük. Az is igaz azonban, hogy megdöbbentően magas azoknak az elhanyagolt, bántalmazott vagy kizsákmányolt személyeknek a százalékaránya, akik a „szellem dacoló hatalmának” segítségével irányt változtattak, sikerült talpra állniuk, és rendes emberré váltak.
Térjünk vissza az ősbizalom kérdéséhez: napjainkban sokkal inkább, mint korábban bármikor is, egészen más ingatja meg, és nem a rossz gyerekkori tapasztalatok. Nevezetesen a szétszórtság és a zaj. A fiatal generáció állandó vizuális és akusztikai ingereknek van kitéve, elmélyülésre aligha jut ideje. Aki megállás nélkül több dolgot tesz egyszerre, és a képernyők bámulását tekinti levezetésnek, nem hallja meg az értelemre felszólító belső hangot, amivel csak úgy maradhatnánk kapcsolatban, ha rendszeresen visszavonulnánk egy olyan helyre – még ha csak naponta 10-15 percre is –, ahol senki sem zavar minket, és engednénk, hogy csend vegyen körül bennünket.

Ahrendt: Ez segítene visszanyerni az ősbizalmat?

Lukas: Mindenesetre fontos felismerésekre juthatnánk. Nem úgy működik a dolog, hogy az ősbizalom azt sugallja nekünk, hogy majd mindig minden jól végződik. Inkább arról szól, hogy bármi is történjék, mindennek van valamilyen rejtett értelme, még ha azt az adott pillanatban nem is értjük. Hogy létezik egy végső harmónia, amit nem foghatunk fel, és amit nem is kell felfognunk; egy olyan összhang, amely minden bajunkat és szenvedésünket, de még a bűneinket és a halálunkat is magába foglalja. Szükségszerű, hogy az ember higgyen valamiben, akár akarja, akár nem. Meggyőződéses ateisták is hisznek abban, hogy léteznek olyan magasabb összefüggések, amelyek meghaladják az ember képzelőerejét, tehát túl vannak az emberi megismerés határain. Aki pedig elfogadja, hogy vannak határok, az azt is elismeri, hogy a határon túl is van valami (hiszen egyébként nem lenne határ). Nem közvetlenül bár, de meghajlik ez előtt a „túlsó világ” előtt, még ha nem is tudja azt szavakkal kifejezni, vagy képekben maga elé képzelni.

Ahrendt: Miképpen szerezheti vissza az ember az elveszett ősbizalmat?

Lukas: Érdekes kérdés, hiszen a pszichoterápiás gyakorlatban találkozunk hasonló folyamatokkal. Minduntalan előfordul, hogy a vágyott eredmény érdekében bizonyos dolgokat meg kell előlegezni. Az élményértékek kapcsán utaltunk már erre: ahhoz, hogy értékként élhessünk meg valamit, először nyitottá kell válnunk arra az értékre. Jó példával szolgálnak erre a szorongásos zavarok. Az ember előbb gondolatban ki kell szolgáltassa magát (még remegve a félelemtől!) a később bekövetkező félelemnek (például ha a repüléstől fél, akkor fel kell szállnia egy repülőgépre) annak érdekében, hogy később kevesebb félelem nyomassza. Ugyanez javallott szenvedélybetegségek esetén is. Ahhoz, hogy megszabaduljon a függőségétől, először (még teljesen függőként) úgy kell viselkednie, mintha már „tiszta” lenne (magára kell vállalnia az absztinenciát). Az emberek közötti konfliktusok esetében is ez „a végkifejletet szolgáló előzetes teljesítmény” az egyetlen út a béküléshez. Először kezet kell nyújtanunk az ellenségnek ahhoz, hogy később a barátunk lehessen. Ezt most nagyon röviden foglaltam össze, de az elv ennyiből is egyértelmű: bátorság, kitartás, humor, nagyvonalúság… megelőlegezése nélkül nem remélhető nyereség.
Az ősbizalom visszanyerésére ugyanez az elv érvényes: az élettel szembeni minden hiteles „bizalomelőleg” elnyeri a jutalmát.

Ahrendt: Úgy véli, nemcsak bátorságra, hanem humorra is szükség van?

Lukas: Térjünk vissza még egyszer a szorongásos zavarokhoz. Tegyük fel, hogy valaki rettenetesen fél a kutyáktól, azaz kutyafóbiája van. Amint a távolban meglát egy felé közeledő kutyát, rögtön megfordul, és inkább kerülőutat választ. Ez azt jelzi, hogy megelőlegezett teljesítményre van szükség, aminek felmutatását megkönnyíthetjük az érintett számára, ha humorral közelítünk a problémához. Elmegyünk vele (talán első alkalommal) egy kis tacskó mellett, miközben így tréfálkozunk: „Rajta, kis kutya, tátsd nagyra a szád, mutasd a fogaidat! Ilyen ropogós vádlikat, mint az enyém, nem kaphatsz mindennap, nosza rajta, jó étvágyat hozzá!” A tacskó valószínűleg közömbösen továbbsétál. „Milyen gyáva vagy”, mondhatja még az érintett elmenőben, „még csak felé sem kaptál…” Ez a humoros megközelítés hozzásegíti az érintettet ahhoz, hogy mind gyakrabban merjen elmenni nagyobb kutyák mellett is.
Viták kiéleződése esetében nem ilyen vidám a helyzet, de lezárásukhoz itt is mindig bátorságra van szükség. Tegyük fel, hogy egy házaspár „ördögi körbe” keveredett. A férj állandóan szitkozódik, mert a felesége nem szenvedheti, és a feleség nem szereti a férjét, mert az állandóan szitkozódik. Hogyan lehet kitörni ebből a körből? Saját hibás viselkedésüket mindketten a másik hibás viselkedésével magyarázzák. Mindketten arra várnak, hogy elsőként a másik hagy fel a sértő viselkedéssel. Akkor aztán hosszan várhatnak… Hacsak egyikük rá nem szánja magát egy kis „megelőlegezett szeretetre”. Például a férfi felhagy az állandó háborgással (dacára annak, hogy a felesége még mindig elutasítja). Vagy az asszony kezd el tiszteletteljesen bánni a férjével (pedig az még most is szakadatlanul elégedetlenkedik). Ezzel megváltozik a helyzet, mert az egyik fél számára a hibás viselkedés „alapja” megszűnik létezni. Miért kellene szitkozódnia a férjnek, ha a felesége kedves hozzá? Miért utasítaná el a feleség a férjét, ha az fegyelmezetten viselkedik? Az „ördögi kör” törékennyé válik. S rögtön szét is törik, ha mindketten a „megelőlegezett szeretet” mellett döntenek.

Ahrendt: Ehhez hihetetlenül sok bizalomra van szükség – abban való bizakodásra, hogy valami megváltozik.

Lukas: Igen. Aki meg akarja változtatni a világot, annak előbb neki magának kell megváltoznia. A bizalom szükséges, de az is fontos, hogy tudatában legyünk: szabadok vagyunk a változtatás előrelendítését illetően. És hogy minden egyes ember döntő szerepet játszik abban, hogy milyen pozitív vagy negatív előjelű változások következnek be. A szabadság mindenekelőtt a felelősségteljes cselekedet megtételét vagy elmulasztását jelenti.

Ahrendt: Ez nagyon másként hangzik, mint ahogyan napjainkban sokan a szabadságot értelmezik.

Lukas: Frankl azt tanította, hogy a szabadság soha nem a valamitől való szabadságot, a feltételeinktől való függetlenséget jelenti, hanem mindig szabadságot valamire, arra ugyanis, hogy feltételeinkkel szemben állást foglalhatunk, és azokat kreatívan alakíthatjuk.

Ahrendt: De miféle szabadság az, ha nem szabadíthatom meg magamat valamitől, például valami kellemetlentől?

Lukas: Engedje meg, hogy néhány vonallal felvázoljak egy logoterápiás modellt. Egy konkrét személy minden konkrét helyzetét két részre oszthatjuk: nevezzük a baloldali részt a „sorsszerű területének”, a jobboldalit pedig a személy „szabad mozgásterének”.
A „sorsszerű területe” úgy határozható meg, hogy itt található mindaz, amit a személy adott élethelyzetében (már) nem tart kézben. El kell ismernünk, hogy ez elég nagy terület. Átfogja az adott személy egész élettörténetét fogantatása pillanatától egészen a jelenig. Ebből már semmit sem cserélhet másra. Továbbá itt foglal helyet fizikai és lelki állapota is úgy, ahogyan éppen adott. Bár a jövőben mindkettőn változtathat, de az adott pillanatban nem. Továbbá mindaz is itt van, ami a személytől függetlenül dől el, akár mások döntenek arról, akár a sors, amit senkinek sem áll módjában megváltoztatni. Ez pedig hatalmas terület.
Ezzel szemben ott van az ábra jobb oldalán a „személyes mozgástér”. Mi található itt? Kis töprengés után két dolgot nevezhetünk meg: a cselekedeteket és a személy itt és most megnyilvánuló beállítódását. Választhat, mi az, amit megtesz, és mi az, amit elmulaszt. És megválaszthatja, hogyan viszonyul a „sorsszerű terület” egyes mozzanataihoz most, illetve a jövőben.
Frankl legzseniálisabb gondolatai közé tartozik, hogy a baloldali, hatalmas „sorsszerű részt” úgymond nullára redukálta, amennyiben úgy kell tekintenünk rá, mint ahol semmilyen (nulla) választási lehetőségünk nincs. Ezzel szemben a jobboldali, sokkal kisebb szabad mozgásteret a „választási lehetőségek csillagos egének” tekinthetjük, ahol módunkban áll kiválasztani egy „csillagot”, amit aztán megvalósíthatunk. Természetesen ez a csillagos ég be is szűkülhet. Jelentősen lecsökken annak a választási lehetősége, akit ágyhoz köt egy súlyos betegség, vagy börtönben ül. Valamennyi választásunk azonban mindig van – az utolsó leheletünkig.
Menjünk tovább egy lépéssel. Vajon a csillagos ég valamennyi csillaga azonos értékű, és egyformán méltóak a megvalósításra? Mindegy, hogy melyiket választjuk közülük? Egyáltalán nem! Ostobán is dönthetünk. Kiugorhatunk az erkélyről, sárgára és lilára festhetjük a hajunkat és így tovább. Gonosz döntéseket is hozhatunk, mint ahogyan erről nap mint nap beszámolnak az újságok. Az életművészet abban áll, hogy a mindenkori lehetőségek közül a megvalósításra leginkább méltót megtaláljuk, megragadjuk és megvalósítsuk. Metaforánkra visszautalva: fel kell tudnunk fedezni a jobboldali csillagos ég legfényesebb (= leginkább értelemteli) csillagát, és beemelni azt a bal féltekébe. Beemelni azt az élettörténetünkbe, ahol aztán múlhatatlanul és sérthetetlenül életvalóságunk részévé válik.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy csak az elmulasztott lehetőségek múlnak el, a megvalósítottak nem. A „leszavazott” csillagok kihunynak. Ha most nem ugrom ki az erkélyről, eltűnik a jelenemből ez a lehetőség. Hatástalan marad. Ha azonban kiugrom, akkor az többé már nem lehetőség, hanem egy darab (szomorú) valóság. Minden következményével együtt a múltam részévé válik, ahonnan többé nem lehet eltávolítani. „Örökkévaló” lesz minden, amit egyszer kiválasztottunk.
Logoterápiás tanácsadás során kiválóan lehet dolgozni ezzel a modellel. Páciensek azért keresnek segítséget, mert van valami fenyegető a „sorsszerű térfélen”, amin nem tudnak úrrá lenni. Lehet ez valamilyen trauma vagy átélt tragédia, lehetnek ezek félelmek vagy konfliktusok, lehetnek rossz szokások vagy depresszív hangulatok. Feltétlenül szükség van egyértelmű diagnózisra. Azután azonban „személyes mozgásterükre” irányítjuk pácienseink figyelmét, és arra ösztönözzük őket, hogy vegyék észre a számukra éppen feltárulkozó csillagos eget. Hadd ébredjenek rá csodálkozva a lehetőségek sokaságára, amellyel az őket elborító sötétség közepette és annak dacára is rendelkeznek. Arra biztatjuk őket, hogy induljanak a legfényesebb csillag megkeresésére – valamennyi lehetőségük közül fedezzék fel a legjobbat. A logoterápia nem feltáró, hanem felfedező pszichoterápia.
Annak az „itt és most”-ban megjelenő egyetlen valaminek a felfedezésére van szükség, ami az érintett és a világ javára válik. Ez sajnos nem mindig feltétlenül azonos valami vidámmal vagy olyasmivel, amit a páciensek szívesen előnyben részesítenének. Olykor olyasmi, ami igencsak nehezükre esik. De mindig olyasmi, amit egyfelől meg tudnak valósítani (egyébként nem is tartozhatna a szabad mozgásterükhöz), másfelől mindig olyasmi, amit meg kell valósítaniuk, mert az van összhangban a lelkiismeretükkel. Mindig a páciensnek kell döntenie arról, hogy mit választ; mi a megvalósításban segíthetünk neki, illetve őszinte szívvel biztosíthatjuk arról, hogy az őt most körülvevő sötétség eloszlik, ha engedi beragyogni az életébe „a megvalósításra méltó csillagok fényét”.

Ahrendt: Hiszen akkor hihetetlenül nagy az életünkkel szembeni felelősségünk!

Lukas: A saját magunkkal és a tetteinkkel szembeni felelősség. Frankl egyértelműen megfogalmazta ezt, amikor az „Orvosi lelkigondozás” című könyvében ezt írta:
„… van valami félelmetes az ember felelősségében – s egyúttal valami felemelő is! Félelmetes tudni azt, hogy minden pillanatban felelősséget viselek a következő pillanatért; hogy minden döntés, a legkisebb ugyanúgy, mint a legnagyobb »örök időkre« szól; hogy minden pillanatban egy lehetőséget, az adott pillanat legjobb lehetőségét valósítom meg, vagy szalasztom el.

Azonban mégis felemelő tudni, hogy saját jövőm és vele a dolgoké, a körülöttem élő embereké – valamiképp, még ha a legcsekélyebb mértékben is – az adott pillanatban hozott döntésemtől függ. Amit döntésem által megvalósítok, általa »létrehozok a világban«, azt belemenekítem a valóságba, és ezzel megmentem a mulandóságtól.”

Ahrendt: Professzor asszony, nagyon köszönöm önnek ezt a tanulságos beszélgetést.

——————————————————————————————–

[1] Magyar kiadásban: Viktor E. Frankl: Orvosi lelkigondozás. JEL Könyvkiadó, Budapest, 2015, 71. old. Fordította: Jakabffy Imre és Jakabffy Éva.