Időszerű-e még napjainkban is Frankl értelemközpontú pszichoterápiája?

Időszerű-e még napjainkban is Frankl értelemközpontú pszichoterápiája?

2017. szeptember 2.-án Viktor E. Frankl halálának 20. évfordulója alkalmából számos rendezvény volt, köztük az ORF televízió-műsora, amely „Ausztria nagy fia”, egy olyan tudós előtt rótta le tiszteletét, aki világhírnévre tett szert. Ebben az adásban a műsorvezető érdekes párhuzamra hívta fel a figyelmet. Arra ugyanis, hogy a múlt század harmincas éveiben, amikor Frankl lefektette értelemközpontú pszichoterápiája, a logoterápia alapjait, a hazájában (és azon túl is) uralkodó közhangulat nem sokban tért el a népesség nagy részére ma is jellemző hangulattól. Akkoriban az emberek nem tudták, hogy mi vár rájuk, de rosszat sejtettek – és, mint ahogyan ez hamarosan kiderült, joggal. Azt kellett megélniük, hogy félelmetes politikai és gazdasági hatalom kiszolgáltatottjai. A rendkívül gyors műszaki fejlődés (folytak az atombomba gyártásának előkészületei) félelemmel töltötték el őket. A szélsőséges nézetek (az antiszemitizmust illetően) akadálytalanul terjedtek az úgynevezett átlagpolgárok körében. Ma másféle fejlődéssel és másfajta szörnyűségekkel (például az interneten) van dolgunk, de a kiszolgáltatottság érzése és az emberek félelme ugyanolyan, és nem kevésbé van jelen valami rossznak az előérzete sem; a sejtés, hogy valami készülődik a nemzetközi színtéren. Ebből a szempontból Frankl eszmerendszere határozott filozófiai-pszichológiai ellenáramlata volt „a korszellem patológiájának”, és még ma is az.

Vizsgáljuk meg gondolatvilágának néhány sarokpillérét.

Sokra becsülte az ember méltóságát. Akkoriban, mint napjainkban is, úgy tűnt, nem sokat számít egy ember élete. Emellett akkoriban és ma is bizonyos emberéleteket kevésbé értékesnek tekintenek, mint másokat. Frankl azonban azokból a különbségekből, amelyek bennünket, embereket elválasztanak egymástól, kiszűrte azt a specifikusan humán közös nevezőt, amely fajtától, vallástól, pártállástól vagy bőrszíntől függetlenül egyesít bennünket. Koncepciója szerint mi, emberek birtokában vagyunk egy „szellemi dimenziónak”. Erre alapozva fejti ki meggyőzően, hogy valamennyiünket eltölt az „értelem akarásának” ősi vágya, amely mellett szabadon dönthetünk, de csak akkor élhetünk harmóniában és békében önmagunkkal, csak akkor lehetünk boldogok, ha engedelmeskedünk ennek az akaratnak.

Minden ember cselekedete kihat a környezetére. Azon a szűk téren belül, ahol az egyes ember cselekszik és hatást fejt ki, mindenki számára adott egy minimális mozgásszabadság, s rajta múlik, hogy azt pozitív vagy negatív módon használja-e ki. A fontos az, hogy ne azokra a hatalmakra figyeljünk, amelyeknek adott esetben ki vagyunk szolgáltatva, hanem, ha csak lehetséges, értelemre irányultan cselekedjünk. S közben bátran támaszkodhatunk lelkiismeretünk bensőnkben megszólaló szavára, amely megmutatja nekünk a követendő utat, és figyelmeztet, ha helytelenül járnánk el. Az értelemre irányultság megsemmisíti az önös érdekből fakadó és csak a saját élvezetre törekvő célkitűzéseket, mert együttérzésre indít, a körülöttünk élők jóllétét is szem előtt tartja.

Sok múlik az egyes emberen, s nemcsak a tettein, hanem a gondolkodásmódján is. Minden ember maga választja meg, hogyan viszonyul a dolgokhoz és az embertársaihoz. Ettől az egyéni beállítódástól nemcsak a döntései függenek, hanem a lelkiállapota és a kisugárzása is. Különösen akkor kap nagy hangsúlyt annak a kérdése, hogy az érintett milyen beállítódással vállalja magára, illetve viseli el a történteket, ha olyan tragikus helyzet áll elő, amelyen (már) nem lehet változtatni. Reagálhat elégedetlenséggel, csapkodhat dühödten maga körül, úrrá lehet rajta a depresszió és a kétségbeesés. De higgadt is maradhat, fogadhatja azt hősies beletörődéssel is. Ha hősiesen magunkra vállaljuk a megváltoztathatatlan szenvedést, azzal kimagasló értelmet teljesítünk be.

Az értelemkérdéssel való foglalkozás növeli a személy tudatosságának mértékét. Korunk számára kétségtelenül kiemelkedő szerepet játszanak ebben Frankl gondolatai. Ezt bizonyítandó először is tisztázzuk, mit kell értenünk tudatosságon. Nem arra gondolunk, hogy az emberben hirtelen vagy lépésről lépésre tudatosodik valami (saját maga kapcsán), ami addig ott szunnyadt a tudatalattijában. Ezekkel a „feltáró” folyamatokkal Frankl elődei, mindenekelőtt Freud és Adler behatóan foglalkoztak. Ezzel szemben a tudatosság esetében olyan (értékekkel kapcsolatos) felismerésekről van szó, amelyek még nem vagy nem kielégítő mértékben szunnyadnak az emberben. Olyan felismerésekről tehát, amelyeknek még be kell jutniuk az ember tudatába.

Nézzünk néhány egyszerű példát:

Egy gyerek rossz hangulatban van, és belerúg a macskába. Tudatában van-e, milyen fájdalmat okoz az (ártatlan) állatnak? Egy férfi az ebédszünetben behabzsol két adag gyorséttermi ételt, s iszik hozzá egy üveg sört. Tudatában van-e annak, mennyire megterheli ezzel a szervezetét? Egy nő irigykedik rátermett kolléganőjére, és fontos információkat hallgat el előle. Tudatában van-e, mennyire tisztességtelenül viselkedik?

Ellenkező előjelű példákkal is folytathatjuk. Egy gyerek zavartalanul működő, gondoskodó családban nő fel. Vajon tudatában van-e, hogy olyan kivételezett helyzetben van, amilyenben sok gyerek nem részesülhet? Egy férfi a jachtján tölti a szabadságát, élvezi a pihentető utazást. Tudatában van-e, hogy emberek millióinak milyen hihetetlenül sokat kell küszködniük egy pár falat kenyérért? Egy asszony a 80. születésnapját ünnepli. Tudatában van-e vajon, micsoda kegyelem, hogy megélhette ezt a magas kort?

A példák azt mutatják, hogy minden, ami növeli a tudatosságot, értékekkel kapcsol össze, figyelmessé és hálássá tesz bennünket, és felelősségteljes életre ösztönöz. És erre napjainkban, a mi sűrűn lakott és zaklatottan lüktető világunkban nagyobb szükség van, mint valaha. Mert amint észrevesszük az értékeket, vonzódni kezdünk hozzájuk, szellemi értelemben fogékonnyá válunk irántuk, már nem akarunk ártani nekik, hanem meg akarjuk őrizni, fejleszteni akarjuk őket; elkötelezzük magunkat mellettük, mert annyira megigéznek bennünket, mintha a lelkükre kötötték és a szívünkbe írták volna őket. Az a gyerek, aki megbecsüli a macskát, nem rúg bele. Az a férfi, aki tudatában van az egészség értékének, lemond a mértéktelen habzsolásról és a sörfogyasztásról. Nem csapja be a kolléganőjét, aki sokra becsüli annak rátermettségét.

Emellett a hálás emberek azt is tudják, hogy nem mindenkinek van hozzájuk mérhető alapja a hálára. Akit gyerekként oltalmazó szeretet vett körül, együtt érez az elhanyagolt gyerekekkel, és megteszi értük, amit tud. Aki anyagi jólétben él, önként támogatja a nélkülözőket. Aki magas kort ért meg, nem siránkozik és panaszkodik …, de csak ha mindez kellőképpen tudatosodik, ami sajnos sokszor nem így van.

Frankl felfedezte és ezt is tanította, hogy a hálaérzet hiányát az értelemkereséssel való foglalkozás szünteti meg. Naponta teszünk fel magunknak kérdéseket, amelyekre választ kell találnunk. Az olyan szokványos kérdésektől kezdve, mint:

Mit vegyek fel ma?
Tegyek még egy kört a biciklivel?

vagy

Megnézzem a későn kezdődő krimit? egészen a komoly kérdésekig, mint:
Őszintén megmondjam az anyámnak, hogy az idegeimre megy?
Vegyem meg a drága autót, amiért hitelt kellene felvennem?

vagy

Szakítsam félbe a megkezdett tanulmányaimat, mert annyira megterhelőnek érzem?

Minduntalan válaszokért ostromoljuk az életünket. Igazán értékesek azonban csak akkor lesznek ezek a válaszok, ha az értelem kérdését is figyelembe vesszük. Akkor és csak akkor tudatosodnak bennünk az értékek, ami – mint már kifejtettük – a helyes irányba tereli a válaszainkat, mint például:

Most okos dolog lenne melegen öltözni.
Nagyszerű lenne még egy kis mozgás a biciklivel.
Jobb lenne aludni, mint krimit nézni.
Tanácsosabb lenne inkább nyíltan, de barátságosan beszélni az anyámmal.
Nincs feltétlenül szükségem drága autóra.
Inkább nem kellene félbeszakítanom a tanulmányaimat.

Az értelemkérdés bevonásával megfogalmazott válaszok nem mindig kellemesek, azonban mindenesetre olyan válaszok, amelyek nem kockáztatják az értékeket, hanem teljes fényükben tüntetik fel azokat, ami környezetünknek is javára válik.

Ezért Frankl életműve – amelynek középpontjában az ember „értelemérzékelő képessége” áll – időszerűbb, mint valaha. A napjainkban felmerülő nagy kérdések szétfeszítik az eddigi kereteket. Minden embert arra szólítanak fel, hogy azokat a maga számára – lehetőleg értelmesen – válaszolja meg. Sok múlik az egyes emberen, mint már mondtuk, cselekedetein és lelkiállapotán. Minden egyes ember felelőssége, hogy milyen Földet és milyen örökséget hagyunk a következő nemzedékre: hihetetlen tömegkatasztrófát vagy működőképes közösséget. Soroljunk fel néhány ide tartozó címszót:

címszó: „klíma”

Az értelem kérdése tudatosítja bennünk, hogy mi, mint biológiai lények adott időjárási körülmények között élünk. Ez az anyagi forrásokkal való takarékos bánásmódra és környezetvédelemre ösztönöz bennünket.

címszó: „természet”

Az értelem kérdése tudatosítja bennünk, hogy a tiszta levegő, a tiszta víz, a növények és az állatok pótolhatatlan kincseink. Ez arra ösztönöz bennünket, hogy gondosan bánjunk ezekkel az értékekkel.

címszó: „embertársaink”

Az értelem kérdése tudatosítja bennünk, hogy minden ember ugyanazzal a méltósággal és ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik. Ez kölcsönös megbecsülésre, toleranciára és békés együtt élésre ösztönöz bennünket.

címszó: „munka”

Az értelem kérdése tudatosítja bennünk, hogy csak az a jó munka, amelyet nyugalomban és szívesen végzünk. Ez arra ösztönöz bennünket, hogy ne zsákmányoljuk ki magunkat, ne akarjunk rivalizálni másokkal, és kerüljük a túlhajszoltságot.

címszó: „család”

Az értelem kérdése tudatosítja bennünk, hogy semmi sincs, ami jobb lenne a gyermekeink számára, mint a család oltalmazó gondoskodása. Ez arra ösztönöz bennünket, hogy tartsunk ki a szeretetben és a hűségben.

címszó „fogyasztás”

Az értelem kérdése tudatosítja bennünk, hogy vitalitásunk annak mértékétől függ, amit saját magunkba és otthonunkba „beletáplálunk”. Ez józanságra és szerénységre ösztönöz bennünket.

címszó: „időkihasználás”

Az értelem kérdése tudatosítja bennünk, hogy az idő drága kincs, és nem áll korlátlanul a rendelkezésünkre. Ez arra ösztönöz bennünket, hogy ne bánjunk vele pazarlóan, és a lényeges dolgokra figyeljünk.

címszó: „szenvedés”

Az értelem kérdése tudatosítja bennünk, hogy a szenvedésben is ott rejlenek a sikerült élet lehetőségei. Ez belső növekedésre ösztönöz bennünket, és arra, hogy kreativitással legyünk úrrá a frusztráló helyzeteken.

címszó: „öröm”

Az értelem kérdése tudatosítja bennünk, hogy az igazi öröm valamilyen érték megvalósításának „mellékterméke”. Ez arra ösztönöz bennünket, hogy ellenálljunk a mesterséges örömforrásoknak, és megóv bennünket a függőség veszélyétől.

Ez a néhány címszó bőven elegendő ahhoz, hogy meggyőzzön bennünket Frankl eszméinek aktualitásáról. Az eredetileg orvosi és pszichoterápiás kereteket messze túllépve Frankl felismerései a 21. században egyre több támogatóra találnak. Ősrégi tradíciók feledésbe merülnek, társadalmi berendezkedések átalakulnak, a régi kulturális és erkölcsi elvárások érvényüket veszítik, a romok között azonban felvillan az értelem, mint egy elpusztíthatatlan kristálytömb. Mindaddig, amíg az emberek keresik és megtalálják az értelmet (és szellemiségüknek köszönhetően mindig ezt fogják tenni), mindig lesznek pozitív előjelű újítások, így jövőjük mindig új lehetőségeket kínál.

Ha Frankl csak erre figyelmeztetett volna bennünket, már azzal is kiérdemelte volna, hogy zseniként tartsuk számon.